Ebéd előtt összefutottam a dizájner csajjal. Pont az a kikerülhetetlen, gázos találkozás volt. Köszöntünk egymásnak, aztán megkérdezte, hogy jól vagyok-e. (Gondolom úgy értette, hogy bevettem-e a gyógyszerem) Kacsintottam egyet, hogy minden oké, és vele? Erre folytatta, hogy amúgy nem, mint ha érdekelné, de ha kitalálnám, hogy mikor megyek szabadságra a nyáron, akkor ő is tudna tervezni, hogy más időpontban menjen nyaralni. Annyival is hosszabb lenne az az idő, amíg nem kell találkoznia velem.

Persze én is folytattam, hogy: Ó, Drágám, miért vagy ilyen elutasító, hát nem érzed a lángoló szerelmemet?

Erre mondott valami olyasmit, hogy egy komplett idióta vagyok, aztán otthagyott, én meg utána szóltam, vagy kiabáltam, nem is tudom, valahogy a kettő között, hogy: De lásd be végre, hogy szeretsz!

A hangerő miatt egy kicsit aggódtam, de remélhetőleg nem hallották mások. Viszont jól felbaszhattam az agyát, annak örülök. Egyszerűen az ilyen hülyét hozza ki belőlem ez a csaj. Pedig amúgy semmi gond nem lenne vele.