Kis Édes felkeresett tegnap délután. Bejött egy kávéval, hogy beszélnünk kell. Persze senki sem nézett ránk furcsán…

Bementünk egy tárgyalóba, leültetett egy székre, ő meg felült mellém az asztalra.

Azt mondta, hogy érzi, hogy nem fair amit velem csinál, ezért szeretne most mindent tisztázni.

Szereti a barátját. Persze ez már nem a lángoló szerelem, hanem valami mássá alakult az évek alatt, de nem akarja sem bántani, sem otthagyni.

Viszont amit irántam érez, az valami egészen más. Bizsergés van az agyában is, amikor rám gondol, de egyelőre nem tudja megtenni azt, hogy ahogyan egy anya mindkét gyermekét szeretheti, ő is többet szeressen. (Ezek az ő szavai voltak. Legalábbis a mi párbeszédünkben.) Még hozzátette, hogy fontos vagyok neki, nem akar elveszíteni, és szeretné, ha működne a dolog. Majd a jól ismert módon megfogta a fejemet, és egy hosszú csókot nyomott a számra. Meg sem mozdultam, nem csókoltam vissza, igazából nem is értettem, hogy mit akar. Ez búcsúcsók volt, vagy éppen ellenkezőleg? Mondtam, hogy én is szeretném, és bennem bízhat. Valahogy ez jött ki, meg ha félreérteném, és mondanék valami hülyeséget, az gáz lenne. Ez olyan univerzális megoldásnak tűnt.

Aztán megköszönte, érzelmesen a szemembe nézett, és elment, mert hogy sok a dolga, de megígérte, hogy majd keres!

Este tizenegy körül meg jött egy sms tőle. Örült, hogy beszélgettünk, sokkal jobban érzi már magát. Annak is örül, hogy én is úgy gondolom, és szeret megcsókolni. Na tessék. Van valami érzésem, hogy mi lehet ez, nem akarom elkiabálni, de azt hiszem, így legalizálta magában, hogy szeretőt fog tartani.