Pénteken megkértem a Vörös csajt, hogy jöjjön be, el kell neki mondanom valamit. Gondoltam, utolsó napom, már úgy is mindegy, keményen belevágok. Azzal kezdtem, hogy teljesen megőrjít, és én így nem tudok dolgozni, sőt, a közelében sem tudok lenni, inkább lelépek. Nem egy hülye csaj, leállított, hogy jaj, aranyos vagyok, de hallotta, hogy femondtam. Leült az asztalom szélére, és átvette az irányítást. Azt mondta, hogy ő is érzi a kémiát, de ránézésre tudja, hogy nekem ő mire kellene. Határozottan cáfoltam a még el nem hangzottakat is. Azt mondta, hogy sajnálja, hogy lelépek, tök jól kijöttünk. Viszont van barátja, akivel most minden rendben van, és ezt nem akarja elrontani egy ilyen dologgal. Először szóhoz sem jutottam, aztán az villant át az agyamon, hogyan lehetne ebből a lehető legtöbbet kihozni. Elkértem a számát, és még ott írtam neki egy üzenetet: „Keress! ;)” Azt
mondta, hogy nyugi, ha akar, megszerez magának.